A történelmi operák megírásának hajnalán a kritika felháborodottan utasította vissza, hogy hazánk és a történelem nagyjai dalolva jelenjenek meg a színpadon. Azóta már kevésbé vagyunk felháborodósak és szemöldökemelgetők. Nemcsak arról van szó, hogy Boldog Gizella királynénk kisbabát akar csinálni a nemzeti klasszikus rockoperában Szent Istvánnal, de a nem nemzeti és nem klasszikus, ám új musicalben, A vadak urában egy varacskos disznó (phacochoerus) és egy ifjú vadkan (sus scrofa) énekel a szerelemről.

És jól áll nekik. Vagy úgy értem, nincs velük semmi baj. Az ember látja rögtön az ihlető forrásokat, Az oroszlánkirályt és A dzsungel könyvét, látja, hogy az alkotók közül Egressy Zoltán erőltette meg magát a legkevésbé, a történet éppen csak eléri a történet szintet, a disznópár mászkál az erdőben, és akárkivel találkozik, az elénekli, hogy ő kicsoda és mit csinál. Ez viszont azzal az előnnyel jár, hogy minden szereplőnek lehet saját zenei világa, és ha a komponista ezt képes több műfajban is írni, akkor már nagyon unatkozni nem fogunk. Ez a szint kényelmesen megvan Sebestyén Áronnak köszönhetően, a jelmezek szépek, a díszlet ledfal, és bár az ember a harmadik percben tudja, hogy mi lesz a történet vége, a gyerekek talán nem ennyire edzettek, és még örülnek, ha győz a jó.

Az igazán érdekes részek persze a vastaps után jönnek: mi lesz az utódlással? Mert varacskosnak és vadnak aligha lehet természetes szaporulata.