Szőllősy Klára ír a görög útikönyvében (Kiklász-kalandozások) egy Kitto nevű angol történészről (Humphrey Davy Findley Kitto), aki azt írja, hogy bizonyos dolgok, bizonyos szavak a görög történelemből lefordíthatatlanok, mert hiányzik a másik nyelvből a hozzájuk tartozó fogalom. Szőllősy Klára mindjárt tovább is viszi a gondolatot mindenféle fordításra, és azok reménytelenségére, a szavak nem ugyanazt jelentik. Ivan Groznij nem Rettegett Iván, nem is Rettenetes, mert a groznij nem pejoratív, inkább komor méltóságot és az abból fakadó félelmetességet fejezi ki.

Régi mániám ez nekem is, amióta csak nyelveket tanulok: még a legegyszerűbb szavak sem felelnek meg egymásnak. Mintha nem pont ugyanazt jelentené a harasó és a jó, mintha a harasóban volna valami több, nemcsak jó, de egy kicsit szép is. Vagy a beautiful mintha nemcsak szépet jelentene, de egy kicsit többet, kicsit közelebb van a gyönyörűhöz, mint a hétköznapi széphez. Az emberek ettől még megértik egymást, de az egyik nem pont azt mondja, amit a másik ért.  

Ez még mindig jobb, mint a színek kérdése. Mi van, ha minden ember egészen másnak látja a világot? Más színűnek. A különböző hullámhosszú fényeket az agy másképp értelmezi, de ez pont olyan, ami soha nem derülhet ki, hiszen az agy következetes. Kéknek látom az eget és a tengert is. Te is kéknek látod, vagyis valaminek, amire mindig azt mondták neked, hogy az kék. De a te kéked az nekem inkább zöld volna, az én kékem meg számodra barna. Ha látnád. Olyan félreértésbe vagyunk bezárva, amiről még csak bizonyságot sem szerezhetünk, legfeljebb akkor, amikor kiderül, hogy az egyik ember szereti ezt a színt, a másik meg nem.

Bár a tengert mindenki szereti.