Azt mondta egy interjúban Szálinger Balázs költő, hogy ők az élet császárai. Senki nem tudja róluk, de akkor is.

Az ember hümmög, talán igen, talán nem, de inkább nem, még ha bővebben is nézem, nemcsak költőket, de általában a művészeket: nehéz kenyér. Mintha ez egy régi gondolat vagy életérzés volna, Kosztolányi a Boldog, szomorú dalban, változott a világ, a lírai költő nem az ország orvosa vagy lelke, csak lírai költő, versének hőse.

A régi érzés azonban ma is él. Azt hiszem. Tombor Zoltán képeit nézem a Hold utcai, szép Einspach galériában, és olyan megható tőle, hogy akarja. Vagy olyan mohó, hogy ezt is akarja? Tombor Zoltán sikeres alkalmazott fotós, elegáns és hosszú listát lehetne írni arról, hogy kiket fényképezett, egy másik elegánsat és hosszút arról, hogy kinek, de mintha ez őt nem tenné boldoggá. Művészetet is létre akar hozni. Az is lehet, hogy sikerül neki, bár én nem látom. Csak az igyekezetet, hogy ez is az övé legyen. Hogy is van az a párbeszéd a Néró, a véres költőben? Minden az enyém. Az is, ami nincsen. Nem. Ami nincsen, az az enyém. A tiéd csak a minden.