Lenn, a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, írja Babits A danaidákban. De mi a bánat az az aszfodélosz? Mitológiai virág, pontosabban a mitológia által is használt, de nagyon is igaz, mediterrán növény, a halottak lelke költözik aszfodéloszba, ki tudja, miért.  Mindent, amit tudok róla, a wikipédiáról tudom, szerintem nem is láttam még aszfodéloszt, vagy ha láttam, nem tudtam, hogy azt látok. Ették a gumóját, szerintem azt sem eszik már, de sírokra ültetik melegebb éghajlat alatt, amíg mi kénytelenek vagyunk beérni a krizantémmal, meg a borostyánnal. De persze varázslat, szóvarázslat, nyilván Babitsnak is tetszett, ezért sem használta a ritkább, magyar nevét: genyőte. Tévesen Kitaibel Pálnak tulajdonítják ezt a nevet, örülök neki, hogy nem ő a felelős, mert tényleg gyilkos név, próbálta volna Babits azt írni, hogy a szellőtlen alvilágban genyőték között. De tényleg van ilyen hatása a nyelvünknek, kijózanító és földhöz tapasztó, megnevezzük és varázstalanítjuk vele a dolgokat.

Illetve: kiderült, hogy az is tévképzet, hogy az aszfodéloszból álomitalt lehet főzni. Valójában izzasztó és vízhajtó hatású a belőle készített főzet. Mégis genyőte.