Jaj, gyorsan, amíg még október van. Ebben a hónapban volt ötven éves a Jézus Krisztus Szupersztár. Ha szabad így mondani, mert ez már gyerekkoromban is foglalkoztatott, hogy mit is kellene énekelni a híres dalban. Akkor még a szupersztár szó sem volt nagyon bejáratott, vagy szuper volt vagy sztár, az meg mégiscsak lehetetlen volt, hogy a négy szótagot valahogy hárommá össze lehessen vonni. Plusz még rímelni is: Jézuskri, szuperszti.
Miklós Tibor valahogy megoldotta. Nem tökéletesen, de mondjon bárki jobbat.
Ötven éves a rockopera, és erre is érvényes: mondjon bárki jobbat. Ahogy sikerült tényleg operásítani az anyagot, nem beszélnek egy hangot sem benne, leszámítva Jézus szavait a keresztfán. Lehet, hogy voltaképpen csak az opera szó miatt használ Andrew Lloyd Webber szimfonikus zenekart, de ennyire jól és természetesen kombinálni a vonósokat és a rock zenekart nem hiszem, hogy lehet. Ehhez képest a darab nem volt azonnali siker, annyira nem, hogy indulásként azt mondták, ez a legrosszabb ötlet a zenés színház történetében, a hard rockot éneklő Jézus. Pedig a hosszú haj jelezhette volna a rokonságot. A darab így igazából ötvenegy éves, 1970-ben már lemezre vették a Superstar anyagát, ha nem is a teljeset, de szinte minden lényeges számot, és csak rá egy évre került sor a bemutatóra. Október 12, New York. Yvonne Elliman, aki tizenévesen énekelt a lemezen, majd az ősbemutatón, aztán a filmen is, úgy emlékszik, hogy kitört az őrület. Őt magát elhívták egy kislány betegágyához, tegye csak rá a kezét a gyerekre, hátha jobban lesz. Állítólag jobban is lett.
Mert hát igen, 1973-ban lett film a Superstarból, ma már ilyet nem is lehetne készíteni, mert Júdást Carl Anderson játszotta, aki afro-amerikai. Nem úgy került a darabba, mint Pilátus a Credóba, ha szabad ilyen elmésen fogalmazni, már az 1971-es turnézó változatban is ő énekelt, de ma magyarázkodni kellene miatta. Ami azt illeti, akkor is kellett.
Ámbár magyarázkodni mindig kellett, például azért, mert nincs feltámadás a történetben. Ezt soha nem értettem, talán műveletlenek voltak a kritikusok, nem vették észre, hogy a Máté-passióban sincs feltámadás, vannak történetek, amelyek előbb érnek véget. Ahogy mondani szokás: mindennek jó a vége, és ha nem jó, akkor még nem a vége.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gigabursch 2021.10.30. 19:41:31
Ami a művet illeti.
Az első feléneklés meg Ian Gillané, de utána meg lett két-harom tétel, de az már Ted Neeley időszaka.