Olyan lemez, amiről mélyen hallgatni kellene: Vladimir Ashkenazy legutóbbi felvétele, Bach Angol szvitek. Vagyis csak az első három a sorozatból, nem is tudom, tervezik-e a folytatást. De éppen ez benne az érdekes. Ashkenazy rettenetesen játszik rajta, ami érthető, öreg is, beteg is, négy éve visszavonult már a koncertezéstől, és a jelek szerint igaza van. A lemez mégis megjelent, nyilván az ő beleegyezésével, valaminek kell lenni rajta, ami miatt azt gondolja, hogy ez érvényes vagy legalábbis érdekes interpretáció.  

Talán van, de nem a zene az. Hogy az egész jobban fájjon, még ajándék CD-t is mellékelnek hozzá, ezen is Ashkenazy játszik, ezen is Bachot, a d-moll zongoraversenyt, de 1965-ben. Akkor azért nagyon tudott. Tudott Bachot játszani. Bach szólt hozzá, és rajta keresztül hozzánk is, még ötvenhat évvel később is. Most meg azt érzi az ember, hogy Bach nem szól hozzá. És ez mintha nem csak ujjak, kezek kérdése volna, ezért is érdekes, hogy a lemez végül mégis megjelent. Nemcsak rosszul játszik, de érthetően, hogy mit akarna, ha engedelmeskedne még a test, hanem az sem világos, hogy vajon mire gondolt, amikor játszani kezdett. Ha ott volna vele az ember a szobájában, és ott játszana így, akkor is rossz volna. Miközben azért elájulnánk a megtiszteltetéstől, hogy a nagy Vladimir Ashkenazy játszik nekünk. Mintha ez volna az érdekes az egészben: hiába hisszük azt, hogy szellemi kincseink érinthetetlenek, eljön, vagy eljöhet a pillanat, amikor Bach már nem tárgyal velünk.  

Micsoda szerencséje van annak, akihez Bach soha nem is szólt.