Nem hagy nyugodni Borsi-Balogh Máté, vagyis az általa énekelt Winterreise az Örkény stúdiójában. Mitől jó? Mert hogy jó, afelől nincsen kétségem. De nem kellene annak lennie, mert a Téli utazás mégis zenemű, Schubert, nem egy pillanat, hanem másfél óra, aminek a nagy részében énekelni kell, a kisebbik részében meg lenni, tenni-venni, lámpát kapcsolgatni, sört keresni a hűtőszekrényben. Lehet, hogy ihletett pillanatában valaki úgy tudja elfütyülni a Mozart g-moll szimfónia dallamát, hogy az másoknak is tetszik, de ez most nem egy pillanat, és arra normális ember nem vállalkozik, hogy közönség előtt fütyülje el a teljes művet, négy tételt. Amit Borsi-Balogh Máté tesz, az majdnem ennyire meredek.

Vagy nem. Mert közben arra gondolok, hogy az ősbemutató Schubertnál zajlott le. Ez is már halasztott előadás volt, az első alkalommal csak a barátok mentek el, Schubert elfelejtette, hogy vendégeket hívott, és elkószált valahová a városban. De amikor a vendégek is ott voltak és ő is, akkor szépen nekiült, és a zongora mellett elénekelte a darabot. Vagyis, azt hiszem, csak a felét, mert akkor még csak annyi volt készen.

Az már más kérdés, hogy a barátoknak egyáltalán nem tetszett a dalciklus, és csak a Hársfáról, az ötödik dalról mondták azt, hogy rendben van, a többi szerintük nem sikerült. De a lényeg, hogy mintha Schubert azt gondolta volna, nemcsak végletesen kimunkált hangú dalos hímpacsirták ajkán szólalhat meg a Téli utazás. Szenvedni mindenkinek szabad.