Szeretni dzsémszbondulásig

Nem hiszem, hogy valaha lehettem annyira ifjú és ártatlan, hogy nem tudtam volna, mi az a sztriptíz, de olyan ifjú biztosan voltam, hogy nem tudtam, mi az a Soho. Ennek megfelelően, amikor Szörényi Levente 1970-ben azt énekelte a Good-bye London című dalban, hogy „sztriptízbár a Sohóban, már nem álmodunk”, azt én úgy énekeltem, hogy „sztriptíz vár a kohóban”. Hogy miért kellett volna a kohóban pucér nőkről álmodni, arra így utólag nem tudnék válaszolni. Talán ez volt a munkáshatalom nyoma szellemi fejlődésemen. Hamar elmúlt ez az állapot, a testvérem kiröhögött és felvilágosított, így mire a tévében adták a Sztriptízbár a Sohóban című filmet, már meg sem próbáltam kérlelni a szülőket, bevonultam a paplan alá a hordozható Mini Vidivel, hátha nem bukok le. És nem is. Csak a filmben nem volt semmi olyan, legalábbis így emlékszem.

Csak azt akarom mondani, hogy meg vannak érintve a lelki húrok, ha a hatvanas évekről és a Sohóról van szó egy filmben, még akkor is, ha az Utolsó éjszaka a Sohóban című film elvben a mában játszódik. De a főhős leányka oda vágyik vissza, sőt, vissza is talál oda, és elég jól játszadozik a rendező Edgar Wright velünk, hogy ne tudjuk eldönteni, mi is az, amit látunk. Bűnügy vagy horror? Ha ugyan van olyan gyilkosság, amely nem horror. De ez benne a jó. Meg még egy csomó minden, Diana Riggs, aki valaha James Bondné volt, most az utolsó filmjében, Rita Tushingham, aki tényleg a hatvanas évekből jött, de nem maradt úgy. (Gondolkodnom kellett, melyik magyar filmben is játszott. A csalás gyönyöre című Gyarmathy Lívia rendezésben.) A mai sorozatsztárok, ahogy kézen fogva szalad a Vezércselből a sakkzseni A koronából Fülöp herceggel. A főhajtás más mozik előtt, benne van a Psycho és Polanskitól az Iszonyat , mindkettő a hatvanas évekből való. Ahogy az óriásplakáton a fürdőgatyás James Bond, Sean Connery. Plusz a zene, szigorúan Beatles és Rolling Stones nélkül, Cilla Black és Petula Clark.  

Rossz nem lehet, ugye? Nem is az.