Ma öt éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán.

Persze, pontosan emlékszem arra a bénult bambaságra, amit éreztem, hogy most mi lesz. Mi lesz az életművével, mi lesz a zenekarral, hogy fakul majd el az emléke, jönnek majd újak, de akárki megszülethet már, csak ő nem. Ugyanaz a bénultság, amit rajta láttam, amikor Ferencsik meghalt. Valami, ami biztosnak tűnt, még akkor is, amikor a betegség egyértelművé tette, hogy ez nem biztos és nem örök, ami valahogy stabillá tette a zenei világot, eltűnik. Aztán itt vagyunk, a zenekar is megvan, este évfordulós koncert lesz. A többi meg nyilván elkerülhetetlen, magamon is látom, hogy egyre kevesebbet gondolok rá, így kell lenni, nem élhetünk a múltban. Azzal meg végképp nem szeretnék foglalkozni, hogy régebben minden jobb volt, az ember fogta magát, és elment egy Kocsis-koncertre. Minden koncertet sajnálok, amelyikre nem mentem el, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy mindegyikre emlékeznék, amelyikre elmentem.

Tegnap az asztalnál Pintér Béláról beszélgettünk, az új darabról, meg hogy most mintha elfordulna tőle a támogatói kar, az utóbbi időben egyre több az értetlenkedés és helytelenítés, már nincs szó arról, hogy ő a magyar Shakespeare. Mondtam, hogy ez nekem mennyire imponál, mert nyilván érzi, hogy mit szeretnének tőle látni és hallani, de nem megy abba az irányba, mindig váratlan, mindig a maga útján megy. Mint Kocsis, mondtam. Megtehette volna, hogy egész életében Bartókot zongorázik, vagy úgy játssza Debussyt, ahogy szokás, Rachmaninovhoz meg hozzá sem nyúl, és végképp nem kezd el vezényelni, mert nyilván sejtette, hogy soha nem fogja az újévi koncertet dirigálni Bécsben, de ment, amerre mennie kellett.

A mondat végére érve megnyugodtam. Nem kell félni az emlékké válástól. Zoltán örök.