Amennyire vissza tudom követni, Beniamino Giglivel kezdődött. Ő lépett föl karrierje csúcsán (bár az ő karrierje végig csúcson volt), a lányával, Rinával. Aki Beniaminót akarja hallani, annak Rinát is kell. Nem volt nagy tragédia vagy képtelenség, de azért kényszer, amit a közönség nem szeret. Aztán folytatódott Caballéval és a férjével, Bernabé Martíval, és, természetesen ott van Anna Netrebko Yusif Eyvazovval. Most eljött a Müpába Sonya Yoncheva az öccsével, Marin Joncsevvel, aki nyilván nem azonos kategória, így az ember szinte kötelességének érzi, hogy fintorogjon. Mit ki nem kell bírnunk.

Közben meg tekinthetnénk ajándéknak is. Marin Joncsev egy szál magában csak egy Képáriára ragadtatta magát, nem volt szörnyű, nem volt jó sem. Nem is lesz soha igazán jó, hogy kegyetlen legyek: csak rá kell nézni. Ahogy áll a színpadon, már az is otthontalanságot sugall.

A lényeg az, hogy nem is ezért jött, nem ez volt a fontos, hanem hogy helyzetbe hozza a nővérét. Hogy ne legyen ez a gálakoncerti bénáskodás, kijön, bemegy, ária, ária, nyitány, kijön, bemegy. Annyira megutáltam már az évek során A végzet hatalma nyitányát, mert állandóan erre használják, időhúzásra, hogy meglegyen egy teljes koncert, pedig csak hét áriát hallottunk. Sonya Yoncheva most az első pillanattól jelezte, hogy színházat akar, helyzeteket, amelyekben énekelnek, és nem hangversenyt. Bejött, mint valami lilaruhás hölgy, kezében rózsaszállal, és amíg a Le villi nefelejcses áriáját énekelte (honnan is szerezhettek volna az alkalomra nefelejcset), a szirmokat tépkedte, szeret - nem szeret.  

Kicsit még gondolkodtam, hogy szeretem vagy nem szeretem, hamar elmúlt. Pompás dolgok jöttek, Bohémélet-blokk, aztán Tosca-blokk, a szünet két oldalára elosztva. Tosca imájánál már ordítanak a rajongók, de okkal. Szép, telt, gazdag hang, izgalmasan sötét lefelé, de nem szorul, fölfelé meg büszkén és diadallal nyílik. Tulajdonképpen nem jó öcsnek lenni, mert a lehetőség mellett ő az összehasonlítási alap, így is lehet énekelni. Meg úgy is. Úgy meg már nem is lehet, ahogy a Pillangókisasszony szólt, hogy erő van benne, és mégis törékeny, és az ária középrészében szinte prózának érződik, annyira halk és félénk és hétköznapi. Jön egy ember, elindul a dombon fölfelé, és engem keres, de én nem szólok, meg ne haljak örömömben. Aztán a kiterjesztett karú éneklés, már megint, mi meg tudjuk, hogy így csak a megcsalt szerelem tud énekelni.

Talán az sem túl nagy ár.