Ócska a poén, tudom, de nehéz ellenállni neki, mert tényleg azt érzi az ember: egyre kevesebb ez a José Cura jelenség. Már ami a hangot illeti. Nem ugyanaz, mint ami indult, más a színe, más az ereje. Így aztán nem is akkora öröm a meglepetés, hogy ő énekli a Bajazzókban a Prológot, és nem a bariton, Kelemen Zoltán. Volt már rá példa a világtörténelemben, Mario del Monaco is énekelte az áriát, de ő aztán bőgette a motort. Cura nem bőgeti, de játszik, letérdel a színpadra ültetett gyerekkórushoz, könnyed és természetes, amivel némileg sokkolja a gyerekeket, mert ők mégiscsak fellépő művészek.

Ez egy más Bajazzók. Félig szcenírozott, vagy félig sem, a teljes díszlet két darab szék, de teljes az előadás, megrendezett by Harangi Márta, igazi dráma. Ijesztő is, amikor Cura nekitámad az egyik kóristának, mert az megpendíti, hogy a felesége esetleg megcsalja. Csak meg ne pofozza.

A módszer beválik, ami hangban kevesebb, az játékban több, de nem sok, és Cura viszi magával a legfontosabb partnert, a Neddát éneklő Pasztircsák Polinát. Lehet dekázni, hogy az énekes színházban most mennyi az énekes és mennyi a színház, de ami a végeredményt illeti, nekem nincs panaszom. A nő meghal, a madarak kirepülnek.