Nem egy korszerű emlék, de az emlékek többnyire nem korszerűek. Régen volt, az talán menti a helyzetet. Egy barátommal beszélgettünk, annyira régen, hogy még mindketten egyenruhát hordtunk, ennek megfelelően a nők volt a téma, ha nem is honvédségi stílusban, de azért mégis róluk beszéltünk. Elmondtam neki az elméletemet, hogy az mekkora hülyeség, amikor azt mondják, hogy a magyar nők mennyire szépek, hiszen nyilvánvaló, hogy minden országban egyforma a szép és kevésbé szép nők aránya. Barátom elgondolkodott, aztán azt mondta: azért Bulgáriában nem ez a helyzet. Ott ő még nem látott szép nőt.

Rég volt, azóta Bulgária is tele van szebbnél szebbekkel.  

A lényeg most nem ez, hanem hogy épp két énekbajnoknő között őrlődök, Sonya Yoncheva és Anna Netrebko között. Yoncheva élmény még az elmúlt hétről, Netrebko meg valóság, lemezvalóság, az új CD-t hallgatom. De ez az őrlődés mintha nem is rajtam múlna, mintha a menedzsment próbálna Yonchevából erőnek erejével Netrebkót faragni, olyan képeket tesznek ki róla, amelyeken nem is érti az ember, hogy egy ilyen nő miért is énekel, semmi szüksége nincs rá.

Minek? Hogyan lehetne megértetni a világgal, hogy nem ezért szeretjük? Ahogy Netrebkót sem. Ezek az arcba bukó tincsek, mély dekoltációk és egyebek épp ellentétes hatással járnak, az ember rögtön gyanakodni kezd, hogy miért így akarják meggyőzni egy hang szépségéről, az előadás nagyszerűségéről. Joan Sutherlandnél vagy Montserrat Caballénál még nem volt ilyesmire szükség. Most miért van? Mindent a szemnek, semmit a fülnek?