Szinyei hazalátogat. Úgy értem, itthon van ő, igazán itthon, ha megszólítanánk az utca emberét, hogy mondjon három magyar festményt, a Majális vagy a Lila ruhás nő biztosan köztük volna, mondjon három magyar festőt, Munkácsy, Csontváry, Szinyei. Mégis a bőrkabátos önarckép keretére az van írva a Nemzeti Galéria nagy Szinyei-kiállításán, hogy Paolo Szinyei Merse, és a nemzetisége is: ungherese. Mert a képet Firenzében őrzik, az Uffizi híres önarcképgyűjteményében van a helye. Az ember elképzeli, mennyire megörült a bőrkabát tulajdonosa, amikor megkapta a felkérést, juttassa el önmagát az Uffizibe, ha csak az önarckép részlegre is. Mégis olyanokkal kerül így egy társaságba, mint Rembrandt vagy Holbein, amikor festeni kezdett, nyilván valami hasonlóról álmodott.

Más kérdés, hogy az Uffiziban elvész az ember, a festő ember is és a látogató is, mire Szinyeihez érne, már finoman szólva telítődött a sok Leonardóval és Piero della Francescával. Meg hát nem is ér Szinyeihez, az önarcképek csak egy ideig voltak kiállítva, a Vasari korridorban, a Palazzo Vecchiót a Pittivel összekötő folyosón, aztán belátták, hogy ez nem épp lopás- és sérülésbiztos megoldás. Rembrandt meg Holbein bekerült az állandó kiállításra, Szinyei meg a raktárba. Erről biztosan nem álmodott. Nagy dolog világhíresnek lenni, de a legjobb otthon. Itthon.