A héten adta utolsó koncertjét Roger Norrington, és, bármilyen furcsa, van, aki örül ennek, mondván, hogy őrültség volt, amit csinált. Nem is Beethoven-ügyben, bár abban is kételkedtek Norrington tempóiban, miért Beethoven metronómjelzéseihez igazítja a zenei sebességet, amikor mindenki tudja, hogy rossz volt az öreg metronómja, meg amúgy is süket volt már, amikor odaírta a számokat, mit tudta ő. Norrington másik főbűne a vibrato nélküli vonósjáték volt, az is csak elképzelés, pontos tudományos alapja nincsen, miért gondolja, hogy azelőtt a hegedűk nem vibráltak. Miért gondolja bárki, hogy vibráltak, kérdez vissza Norrington. Nekünk kellene eldönteni, ha nem is tudományos, de élvezeti alapon, mi az, amit szeretünk.

Hát persze, hogy szeretjük mindkettőt, ha jó a zenélés, és Norringtonnal néha nagyon jó volt a zenélés, sok derűs emlékem van róla, lemezről is, koncert alapon is, szerencsére. A legderűsebb az első budapesti fellépéséről. Meleg volt, Zeneakadémia volt, ahol akkor még nem volt hőségcsillapítás, így aztán Norrington a próbán lerúgta a cipőjét, öreg, pucér lábfejét is láthatóvá téve a rajongóknak.

Érdekes, Karajan ilyet soha nem csinált.