Ez most megint egy nagyon rossz hír: tegnap 91 éves korában meghalt Stephen Sondheim, a musicalek királya, fejedelme. Minden, a legjobb, a legnagyobb. Aki ugyan egész életében musicaleket írt, amennyire tudom, nem csábult el, hogy operának nevezze a műveit, de azért amit írt, az talán mégsem egyszerű zenés vidámkodás volt. Tekintve, hogy nem is volt mindig vidám, vagy úgy volt vidám, mint a Sweeney Todd, lehet röhögni, de közben embereket ölnek, és a húsukat belefőzik a fasírtba. Pásztorpite igazi pásztorral – ahogy a darabban mondják.  

Szerencsés élete volt, kamaszként kitalálta, mit akar csinálni, és 91 évesen is azt csinálta, mert hogy mindvégig aktív volt, csodálatos szellemi frissességgel és agyműködési gyorsasággal vett részt még az ősszel is egy tévéinterjún, ahol épp a készülő művéről beszélt. Meg a régen kész Companyról, amit épp felújítanak a Broadwayn.

Szövegíróként kezdte, még a West Side Storyban is dolgozott, amikor kérdezték, hogy mennyit kér a munkájáért, mondta, hogy áh, semmit. Mint utólag rájött, ezt talán nem kellett volna mondania. De aztán írt ő elég nagy sikert, mert rájött, hogy jó szöveget írni, de komponálni még annál is jobb. Így lett a zenés játék az ő kezében több, mint zenés játék, szöveges játék is, és nem feltétlenül játék, komoly dolgokról szólt, voltaképpen túl komolyakról ahhoz képest, amire a közönség eredetileg készült. Micsoda musical az, aminek az a témája, hogy Georges Seurat a Vasárnap délután a Grande Jatte szigetén című képét festi? De megtanulták szeretni őt. Nálunk talán nem, vagy még nem, Sondheim nem feltétlenül azonos a kasszasikerrel, és alapműveinek sem volt meg még a magyar bemutatója.  Írt nagyot, írt kicsit, megfilmesítettet és csöndes bukást, minden belefér egy nagy pálya történetébe. A halálhírt olvasva éjjel még bánatomban meghallgattam a Companyt, az utolsó dal az, hogy Being Alive. Átmenetileg most nem aktuális. De csak átmenetileg.