Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy hiszen láttam én színpadon Ambrus Kyrit. A színpad nem volt nagyon dicsőséges, a zalaegerszegi laktanya kultúrterme, az időpont sem a fénykorra utal, 1983, de akár így, akár úgy, szemtanú vagyok. Meg fültanú is, bár azok többen vagyunk. A legutóbbi időben Ambrus Kyri ha nem is épp kerülte a nyilvánosságot, fényképezni már nem hagyta magát, maradjon meg az emberek emlékeiben úgy, amilyen volt, mosolygós, sisakfrizurás nő. 

Telefonon mintha adott volna interjút, és mondta, hogy nem baj, hogy végül is nem nevelték ki első osztályú sztárrá, ő a rádión keresztül (műsort vezetett, a Magnósok figyelemben bemondta, hogy pontosan hány perc és másodperc a szám, ha valaki rögzíteni akarja, meg a Kettőtől ötigben mondta be, hogy kinek a kérésére mit játszanak) is tartani tudta a kapcsolatot a közönséggel. 

Közönség vagyok, szerettem a hangját. És az ő közönségszeretete tényleg elég egyértelmű volt, ott a laktanyában is dolgozott, hősiesen, énekelt és énekeltetett, felhívott valakit a színpadra, azt táncoltatta. A közönség azonban valamennyire felejt meg leginkább változik, a nagy slágerek ma nem mindenkinek juthatnak az eszébe. Pedig voltak. Nemcsak a kicsi házikó, az eredetileg nem is az ő száma, olasz sláger, de az Egy dubrovniki halász, afféle tengeri idill, azokkal, akikkel lehetett, és, természetesen az a dal, amelyben jóformán csak egyetlen sort énekelt Aradszky mellett, de az az egy sor szállóigévé vált: engem csak a majom érdekel. 

Gyerekként nem fogtam föl, hogy ez egy szerelmes évődés, azt hittem az apuka vitte el a kislányát az állatkertbe, nem is értettem, miért majmozza le a végén a gyerek az apját. Azóta ez a kérdés megoldódott. A közönség tényleg változik.