Bocsánat a kissé nagyképű kezdésért, de ez van: amikor először olvastam Platónt… Jó, rémes, ráadásul régen volt, ennyi idő alatt a görög filozófia mesterévé is képezhettem volna magam, ha Platónt filozófiaként és nem irodalomként olvasom. Ennek ellenére: amikor először olvastam Platónt, teljes elragadtatásba estem, amikor odáig jutottam, hogy a jó és rossz követése egyszerűen csak értelem kérdése, aki okos, az természetes módon jóvá is válik. Nincs olyan, hogy okos, de gonosz ember, mert a két fogalom kizárja egymást.

Akkor hát van remény.

Aztán teltek-múltak az évek, és valahogy nem akar igazodni a tétel, vagy mintha nem volna közeledés elmélet és gyakorlat között, végül is mindegy, hogy okos-e a gonosz, ha árt.

Mára annyit változott a helyzet, hogy a jellemhiba mintha értelmi fejletlenségből betegséggé változott volna. Nem rossz a gyerek, csak (mondjuk) figyelemzavaros vagy indulatkezelési problémái vannak, vagy rosszgyerek-szindrómában szenved. Nem iszik a felnőtt, hanem alkoholbeteg, nem lop a tolvaj, nem rabol a rabló, csak sérült, beteg. A betegség meg olyan, hogy gyógyítható. Nem biztos, hogy sikerül is meggyógyítani, de az most mellékes, másodlagos, a lényeg megint csak az, hogy amivel azt gondoljuk, hogy minden nap találkozunk, a rossz alapvetően nem létezik.

Akkor hát van remény.