Tátott szájjal, teljes elképedéssel néztem a tévében Gazdag Tibort, amint a Hegedűs a háztetőnből énekli a Ha én gazdag lennéket. Ilyesmit szabad? Így? Teszi-veszi magát, mintha a csibész farkast alakítaná a Na, megállj csak! című rajzfilmsorozatból, és még olyan magabiztos is, mint aki tudja, hogy most aztán odatette. És hang? Az nem szokott kelleni hozzá? Mert most nincs.
Elmúlik, szerencsére elmúlik, bár a jelek szerint valamilyen formában megmarad, mert, ha jól látom, ez a G. Dénes György századik születésnapjára (vagyis születésének századik évfordulójára) tartott koncert részlete volt, és akkor 2015-ben kellett lennie, de valamilyen formában megmarad hüledeztetőnek. A koncertnek ez már a legvége, csak Németh Juci énekli még el, hogy Haccáré-haccacáré, ez is mennyire jó dal, mennyire jó szöveg, mint szinte minden, amit G. Dénes György írt, vidám és könnyed, és megmarad az ember fejében. Aszfaltköltészet vagy mi, ha zenével hallja az ember, azt érzi, hogy vers, de aztán rájön, hogy nem, ez csak zenével vers, zene nélkül szürke. Elmélkedés helyett inkább elmondok egy anekdotát, nem nagyon kedves, de Zsütinek aligha árt.
Cseng a telefon.
- Jó napot kívánok, G. Dénes Györgyöt keresem.
- Nem tudom adni, éppen fürdik.
- Fürdik?? Akkor tévedés!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.