Utólag persze nevetséges, de voltak fenntartásaim, vagy ez talán túl erős szó, voltak gyanakvásaim Valerij Gergijevvel kapcsolatosan. Csak annyi, amennyit a legtöbb emberből kivált, ha úgy kezdődik a hivatalos programismertetés, hogy „korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárdirigense”. Tényleg az, de az ember szereti azt képzelni, hogy a zene mégsem sztárokról meg foglalkoztatásokról szól, aki sokat foglalkozik, keveset fog. Vagy nem is tudom. Végül is mindegy, mit gondol az ember előre a koncertről, ahhoz képest, hogy érzi magát utána.

Köszönöm, jól.

Bővebben? Köszönöm, állati jól. És ebbe belefér még az is, hogy az Egy faun délutánja után még azt éreztem, hogy itt ez a nagy ember a maga nagy, orosz zenekarával, de eszembe nem jutna elcserélni ezt az élményt a Concerto Budapest néhány nappal korábbi előadásával. Mert aztán jött a nyüzüge fiatalember, Alexandre Kantorow Saint-Saëns g-moll zongoraversenyével, és szünet után jött a Tenkes kapitánya, és odacsapott.

Tíz perccel korábban már tudtam, hogy jó lesz a Petruska, mert a trombitás a szünetben végig fújta a magáét a színfalak mögött, gyakorolt, és finoman szólva is nagyon biztató módon. aztán még biztatóbb módon játszott, és mindenki más körülbelül ezen a színvonalon verte a tamtamot, meg minden más egyéb hangszert, már amit verni kell, és nem fújni meg húzni. Őrületes ricsaj volt, meg őrületes csöndek, a szokottnál talán egy kicsivel gyorsabb tempók, hiszen nem voltak táncosok, akikhez alkalmazkodni kellett volna, nyomta bele a székbe az embert a hangzavar, ami, mondani sem kell, minden, csak nem zavar, annyi, amennyi kell, az, aminek lennie kell. Az egész közepén meg ott áll Valerij Gergijev a ceruzányi karmesteri pálcával, és figyel ő is, irányít, viszi a darabot végig.

Vajon ez a Mariinszkij Színházban, ahonnét a zenekar jött, mindennapos gyakorlat és színvonal? Biztos azt is meg lehet szokni.