Lehet, hogy a világnak is szüksége van a rosszra, hogy a jó valahogy definiálni tudja önmagát, de a kémregények szerzőinek egészen biztosan szüksége van a rosszra. Ki ellen harcoljunk, ki ellen kémkedjünk, és kinek az ügynökeit tegyük ártalmatlanná? 1989 után úgy látszott, hogy új ellenséget kell keresni, Moszkva már nincs a gonoszok között. Egy ideig érződött is a zavar, a kínaiak valahogy nem voltak elég karakteresek, nem voltak kellően személyesek, túl idegenek voltak, akárcsak az arabok, ezzel az erővel akár a marslakók ellen is lehetett volna harcolni. Aztán szerencsére jött Putyin, és újra színre léptek a KGB-sek. Vagyis most már FSZB-sek.

Ennek a helyzetnek haszonélvezője Robert Dugoni, akinek A nyolcadik nővér című regényét olvasom épp. Van benne minden, amit az ember nem szokott érteni, menekülés a Fekete-tengeren át Törökországba, ahol az orosz titkosszolgálat meglepően otthonosan viselkedik, de azért izgalom is akad. Meg vannak olyan jópofa amerikáner dolgok, az orosz ezredes azon gondolkodik, hogy vajon hány mérföldre lehet tőle az üldözött. Nahát, nahát, Putyin eltörölte a metrikus rendszert is? De ami a legmulatságosabb, az az, amikor az amerikai ügynök, aki 195 centi magas és afro-amerikai, úgy menekül a belbiztonságiak elől, hogy megpróbál elvegyülni a Bolsojból kiözönlő színházi közönségben.

Persze, hogy itt tartanak az amerikaiak, ha ilyen éles eszű ügynökeik vannak.