Szintén zenész

Szerintem az ötletet az adta, hogy a szomszéd szobában itt is vonós hangszeren játszanak. Csak a Három nővérben Andrej hegedül, itt meg, az Apák és fiúkban Nyikolaj csellózik. És egyik esetben sem tudja az ember, hogy ez valami csodás emelkedettséget jelent, vagy legalább a vágyat, hogy a világ rejtettebb oldalát is meg kellene ismerni, vagy csak a maflaságot, ezek itt húzzák, iga helyett a vonót, és elmegy, elmegy az élet, anélkül, hogy bármi értelmeset csináltunk volna benne.

Mi legalább színházba járunk, ha az értelmes.

Nem akarom feltétlenül megfejteni Brian Friel motivációit, miért is akart (és tudott) Csehovot faragni Turgenyevből, a lényeg az, hogy ezúttal nincs mit vitatkozni a Katonával, a darabnak helye van a színpadon. Az, mondjuk, ha csak a darabot látom, nem jutott volna az eszembe, hogy a címe Apák és fiúk lehet, mintha nem elsősorban a nemzedékek szembenállásáról és kölcsönös értetlenségéről szólna, inkább arról: hogyan is érthetnénk meg egymást, amikor magunkat sem értjük. Ez azért jó üzenet, még ha nem is nagyon dobja föl a nézőt. Ami az adaptációt illeti, profi munka, nem hosszú, nem rövid, a párbeszédek élnek, a belső gondolatok elhalnak, de így is érdekes marad, ami történik. Mintha egy szereplővel több volna a kelleténél, én legalábbis nem látom, hogy a részeges grófnő alakja mit ad hozzá az események menetéhez, de önmagában nézve jól levadászható a szerep, és Csoma Judit szorgosan vadássza is. Az előadás ügyesen balanszíroz nevettetés és elgondolkodtatás határán, néha idebillen, néha oda. Fekete Ernő és Máté Gábor játssza a Kirszanov-testvéreket, másnak is feltűnt (Pintér Béla után), hogy a két színész mennyire hasonlít.

Nagyobb baj van az ifjabb nemzedékkel, Arkagyij Kirszanovval és a nihilista Bazarovval. Tasnádi Bence szokása szerint ugyanolyan, érdekes játszma, hogy sikerül-e számára olyan szerepet találni, amely pont ráillik az ugyanolyanságára, Vizi Dávid meg két felvonáson keresztül dúl és fúl, ennél több izgalmat is vihetne a figurába. Ámbár így meg maga az előadás szól arról, amiről a cím: a rendező nem érti meg vagy nem találja a hangot a következő generációval.