Gyerekként azt hittem, az egy nagy félreértés, hogy a kakas azt kiabálja, kukurikú, igazából azt mondja, Pompidou. Én legalábbis így hallottam a szemesi szomszéd kakast, rövidebben mondta, és nem olyan keményen. A szót, mármint hogy Pompidou nyilván a rádióban hallottam, és annak sem volt kevesebb értelme, mint hogy kukurikú.

Ki sejtette akkoriban, hogy Pompidouból egyszer még Centre lesz, amit biztosan nem mond semmiféle kakas.

Nyilván ma már sem támadó, sem védőbeszédet nem kell mondani a Centre Pompidou és építészei mellett/ellen, csatát nyertek, valószínűleg a megszokhatatlan megszokhatósággal, hogy még ma is, negyvenöt évvel a megnyitása után is olyan a palota, mintha építési terület volna, hamarosan kiderül, mi van az állványok alatt. Az egyik tervező, Richard Rogers (a másik Renzo Piano volt) mesélte, hogy mikor a megnyitás előtt nézte fő-, de legalábbis leghíresebb művét az esőben, egy párizsi asszony állt oda mellé, nyitott esernyővel, jöjjön, befér ő is alá. Nézték a házat, egyszer csak az asszony megkérdezte: nem tudja, ki tervezte ezt az épületet? Ilyesmi csak egyszer vagy egyszer sem fordul elő egy építésszel, hogy az utca embere pont tőle érdeklődik saját maga felől, Rogers sem tudta elfojtania mosolyt: asszonyom, én voltam. Mire a nő összecsukta az esernyőt, és fejbe vágta vele a művészt.

Utóbb biztos megbánta. Vagy nem.