Tudom, hogy annál nagyobb hülyeséget nem követhet el az ember önmagával szemben, mint hogy felidegesíti magát egy karácsonyi filmen, most mégis sikerült. Nem azért, mert karácsonyi, hanem azért, mert magyar film, Nagykarácsony a címe. Nem értem, hogy lehet ilyesmit megírni, leforgatni, teljes szellemi igénytelenség, tehetségtelen másolás, amelyben még azt sem sikerült eldönteni, hogy a célközönség vajon az öt év alatti, szellemileg elmaradott gyerekek vagy a leépült felnőttek legyenek. Nincs fordulat, amelyet ne lehetne kitalálni, de a megvalósítás is olyan tüneményes, hogy a fények miatt az az ember érzése, nyáron forgatták a filmet, csak letépkedték a fákról a leveleket. És Szerednyei Béla rumcájsz-szakállal alakítja az elbeszélés szellemét, vagy mi az anyám kínját, elő- és utószót gagyog, miközben a szövegmondása…  Nem, nem, el se kezdem, bármilyen érdemi kifogás azt a benyomást keltheti, hogy vannak érdemei a filmnek, hogy valamit akartak volna, de nem sikerült. Semmit sem akartak, és az sem sikerült.

Akkor mire való az egész?

Ezen törtem a fejem, amíg meg nem jelent a stáblista, hosszan sorolnak mindenféle embereket, akik dolgoztak a filmen, remélhetőleg fizetést is kaptak érte, ebből éltek és élnek, és akkor eszembe jutott a megoldás. Nem lehetne az ilyen filmeket megcsinálni, kifizetni a dolgozókat, aztán az egészet eldugni, nem forgalmazni, eltenni valahová mélyre, egy nagy raktárba és még véletlenül sem venni elő, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a magyar film?