Nincs ám vele semmi baj, inkább azt mondanám legelső tanulságnak, hogy abból látszik, Steven Spielberg mennyire profi rendező, hogy még a West Side Storyból is élvezetes filmet készített. Elsősorban filmet és nem is musical-filmet, de feltehetően itt a megoldás. Most épp nem a musical-filmek idejét éljük, nem érzem, hogy épp ez a műfaj hiányzik a mozikból, ahogy a western is épp aluszik, ha meg nem holt már egészen. Elkészültek a műfaj nagy alkotásai, és nem érzem, hogy le kellene, vagy le lehetne váltani őket. De nem is rendez senki új La Mancha lovagját vagy Hairt, mert minek. Spielberg azonban rendezett új West Side Storyt, és ha a kérdés érvényes is, mármint hogy minek, azért nem kidobott pénz a jegy ára.

Jöhetne a hosszas agyalás, hogy új úgy, hogy régi, az operatőri munka vagy a film fényelése visszavisz a régi világba, úgy hősök a hősök, hogy közben nagyon is hétköznapi arcok, nem ez a szép fiúk és szép lányok táncolnak és szeretik egymást. Nem szépek. De táncolnak.

Voltaképpen ez számomra a legérdekesebb kérdés a filmben: a West Side Story jelene és jövője. Bernstein maga, ha jól értelmezem tetteit, az operásításban látta a mű jövőjét, ő maga operaénekesekkel vette lemezre a saját darabját, méghozzá nyilván szándékoltan fordított szereposztással: Kiri Te Kanawának kellett latino-akcentussal énekelnie, José Carrerasnak kellett (volna) énekbeszédben New York-inak lenni, körülbelül úgy sikerült, ahogy Pavarotti tudott francia anyanyelvű spanyol tizedesnek lenni a Virágáriában. Közben a gyakorlatban a West Side Story mégis musicalként él tovább, nem a Metropolitanben játsszák, hanem a Szegedi Szabadtérin.  

Spielberg nem dönti el a kérdést, pedig mintha érzett volna rá kísértést: a West Side Story grundja az a telek, ahol épp a Lincoln Centert, vagyis a Metropolitan Operát építik. De Spielberg filmet készít, és a film nyomán készíti. A régi filmes szövegváltozatokat és dalsorrendet követi, az énekesek még annyira sem énekesek, mint voltak. Leszámítva, természetesen Rita Morenót, aki a korábbi változatban Anita volt, most meg Doc, vagyis Mrs Doc, a kávézó tulajdonosa. Zenei, pontosabban énekesi szempontból számomra ő az egyetlen igazi élmény, ahogy a Somewhere-t énekli. Nem is énekli, szinte csak mondja, és ettől a sláger megszűnik slágernek lenni. Erről szól az új West Side Story, hogy van még benne anyag és lehetőség.