Woody Allen magyar hangja ideális esetben Kern András, pedig a kettejük hangkaraktere egészen más, de kicsit még reménykedek, hogy egy szép napon kiadnak valami Woody Allen összest, amiben megcsinálják így is a szinkronokat. Na jó, igazából nem reménykedek. Közben azonban vannak alternatív Woodyk is, nemcsak hangok, testek is, akik őt játsszák filmeken, azt a szerepet, amelyet ő játszana, játszott volna, akivel azonosul szerzőként. A leghízelgőbb ezek között valószínűleg Timothée Chalamet volt, a legkevésbé hízelgő meg épp a legutóbbi film, a Rifkin fesztiválja főhőse, Wallace Shawn.

Valószínűleg nem ez a teljes probléma, mindenesetre rossz a film, nehéz nevetni, mert Wallace Shawn (igaza van) nem próbál meg Woodyként létezni a vásznon, viszont az a roggyant teknős, aki ő maga, az nem valami vonzó, és nem jól mondja a poénokat. A végén ott tart az ember, mint mostanában a Woody-filmekkel: örül, hogy megnézte, de semmi pénzért nem kezdene bele újra. Talán egyszer a tévé előtt még ottfelejti magát.  

De hát ez benne a szép. Van valaki, aki minden évben csinál egy filmet, és minden kiszámíthatósága ellenére sem lehet tudni, hogy mit fog csinálni, komolyat vagy komédiát, jót, rosszat, vicceset vagy szellemeset. Vagy most épp egyiket sem, de akkor is: ő az. Ez volna Woody Allen kettős élete, ami, persze, nem is kettős, hiszen ő ő, ő a főhős, ő az író és a rendező, ő Timothée és ő Wallace, ő Kern András. Megvívta a maga harcát a halandósággal, és nem maradt alul. 

Csak legyen, aki nézi. Mert az idő csak lepereg, régen az ember azt figyelte, hogy de klasszul öltözködik ez a pasi, most meg azt mondja, mit erőlködik (Wallace Shawn) ebben a nagypapa farmerban. Régebben frissek voltak a poénok, most meg lábjegyzet kell hozzá, amikor azt mondják, hogy Philippe filmje díjat nyert Kölnben, de nem ott született Eichmann? 

Ki az az Eichmann, kérdezik huszonöt év alatt. Mik ezek a fekete-fehér filmbetétek? Nekünk élvezet, hogy vajon hány filmidézetet ismerünk föl, de állítólag mi sem élünk örökké.