Nagyon tetszik a Hosszúlépés Budapesten, Koniorczyk Borbála és Merker Dávid könyve, miközben azt sem tudom, hogy nem valami mérhetetlen tunyaságból tetszik-e. Úgy értem, van ez a város, benne élünk, mozgunk és vagyunk, a szépsége majd kiüti a szemünket, mégis akkor vesszük észre, hogy hol vagyunk, ha figyelmeztetnek rá. Ha könyvből olvassuk. Talán ez csak a nevelés kérdése: azt szoktuk meg, hogy a könyv igazabb, mint maga a világ, ami nyomtatva van, az a biztos érték. Ha így van, akkor nem kell aggódni, jönnek már az újabb és egészségesebb generációk, amelyek csak ritkán vesznek könyvet a kezükbe.

Van azonban az egésznek egy műfaji érdekessége. Már annak, hogy ez könyv. Mert eredetileg beszélt nyelv, városi vezetett séták elhangzó anyaga (ebben a formában azért feltehetően le volt valaha írva, aztán lett belőle elmondott szöveg, és utána került újra papírra), az ember érzi, hogy mennyire más elmondani valamit, mint leírni. Néha úgy megbök egy-egy gondolat, olyan, ami elmondva biztos nem bökne meg, hogy „a zsidók találták föl az atombombát”, vagy hogy „Radnóti az a Lipótvárosnak, ami Che Guevara Havannának”. Az ember rögtön tiltakozna, hogy nem, nem az, értem, mire gondolsz, utca van róla elnevezve meg RaM Colosseum, de akkor sem az. Mindez elmondva, egy arckifejezéssel jelezve a poént nyilván teljesen a helyén van, leírva meg bántó.

Legalább azt is érti az ember, miért levelezik mindenki mostanában emojikkal.