Nem a filmről akarok beszélni, bár annyit muszáj mondani, hogy végre azt érzi az ember, megérte a jegy árát, jó ott lenni a moziban, nem valami kínos kötelesség, hogy addig se kell mosogatni, vagy bármi hasonló. A világ legrosszabb embere a film címe, és van benne egy jelenet, amelyben az egyik főszereplő arról beszél az abszolút főszereplőnek, hogy tulajdonképpen már rég elrontotta a dolgát az élettel. Rég föladta, ezt mondja, de nem is a föladásról van szó, hanem az otthonosságról. Olyasmiről, amit mindannyian érzünk vagy érezni fogunk, a dolgok nem nekünk készülnek, nem vagyunk első számú célközönség, nem ismerjük azokat, akikről a hírekben beszélnek. Azt mondja ez az Aksel nevű filmhős (a színész neve Anders Danielsen Lie), hogy ő abban a világban nőtt föl, amelyben a kultúra tárgyakat jelentett. Emlékszik az antikváriumra, ahol a képregényeket vette, a könyveket egy másikban, minden héten bementek a lemezboltba. Birtokolni lehetett a kultúrát, megvenni, hazavinni, együtt lenni ezekkel a tárgyakkal. És ennek most már vége és ő voltaképpen erre az új világra már nem tudott átszokni.

Ismerős, nem? Ezt éljük át, amikor mégis megvesszük a lemezt, pedig van Spotify, mikor elolvasás után nem dobjuk ki a könyvet, pedig nem fogjuk újraolvasni, de akkor is érték. Vagy egyáltalán, amikor arról beszélünk, hogy az elektromos könyv kibírhatatlan, mert nincs neki súlya, szaga, vastagsága. Nyilván mondani is fölösleges, hogy ez is egy nagy átverés volt, elhittük, hogy a birtoklással meg is úszhatjuk a művészetért vagy kultúráért folytatandó munkát, a lemezek a polcon maradtak benejlonozva, majd meghallgatom, ha lesz rá időm, a könyvek csak gyűltek, majd elolvasom őket, ha okosabb leszek, ha majd jobban értem, ha jön a nyár, vagy ha nyugdíjba megyek. De attól, hogy átverés volt, még hiányozhat.