Boldogabb lak

Vannak ezek a kivételes pillanatok, amelyeknél az ember még csak azt sem érzi, hogy kivételesek volnának. Természetesnek tűnnek. Jön a karmester, fölemeli a pálcát, a zenekar egy nagy nyögéssel indítja Schumann Negyedik szimfóniáját, mert ennek a műnek valahogy így kell kezdődnie, a semmiből egy kis (nem is kicsi) szülési vagy születési fájdalommal. És utána is végig azt érezni, hogy ennek így kell lennie. 

Pedig bonyodalmas a darab, úgy értem, még azon is lehet vitatkozni, hogy mi is a mű maga, van ősváltozata, van Schumann által átdolgozott változata (ettől Negyedik szimfónia, különben Második volna), amitől aztán sokan feljogosítva érzik magukat, hogy véleményezzék a hangszerelést, túl vaskos vagy nem az érvényesül, aminek érvényesülnie kellene, mit tudhatta azt a nyomorult szerző, hogy mit akar. És van ilyen előadás, ahol nem is lehet érteni, hogy miről vitatkoznak, ez a Schumann Negyedik, így kell szólnia. Így is szólt. 

Nincs karmesterkedés, nagy érzelmek, amelyektől jókat lehet zabálni, tornaóra, arctorna-óra, társalgás az égiekkel, a szerző szelleme, amint a Müpa nézőtere fölött lebeg, mégis azt érzi az ember, hogy Schumann viszont tényleg társalgott az égiekkel, és a szelleme valószínűleg lebeg valahol a hegedűsök és a fúvósok között. Hogy ez az, amivé a szimfóniának, magának a műfajnak fejlődnie kellett, négy tétel, de mégis egy anyag. A karmester kar is, mester is, úgy értem, szinte csak a karját, kezét használja, nem táncol , nem szenved, és mégis annyira pompázatos minden, olyan tökéletesek a gyorsulások, megállások, annyira az, amit hallunk, mint amit hallanunk kell... 

Nem is tudom. Valószínűleg azért nehéz bármi értelmeset mondani a koncertről (vagyis annak második feléről), mert nem nagyon kapcsolódik az élethez. Nincsenek kérdések csak válaszok. Benne élünk egy szimfóniában, aztán annak vége lesz, és már nem élünk benne. Ott jobb volt. 

A Fesztiválzenekar játszott, Marek Janowski vezényelt.