Nem olyan nagy dolog, de a magam részéről óva inteném az írókat attól, hogy olyan címet adjanak elbeszéléseiknek, amelyek értelmes mondatot adnak ki az író neve után mondva. Kosztolányi, a bolgár kalauz. Páskándi Géza, a szörnyszülött.

Az egész arról jutott eszembe, hogy rendeltem két könyvet az antikvarium.hu-ról, ahol bevett gyakorlat, hogy két (lehet, hogy már egy) könyv mellé adnak egy ajándék kötetet is, és pont ezt kaptam, nem Kosztolányit, hanem Páskándit. Amiről eszembe jutott, hogy leéltem akárhány évet, és egyáltalán nem ismerem Páskándi művészetét. Aztán rájöttem, hogy valamennyire igen, mert két filmet is láttam, amelynek forgatókönyvírója volt, a Holnap lesz fácánt, és a Hány az óra Vekker úr? címűt. Egyik sem hétköznapi forgatókönyv.

A történet, persze, akkor volna igazán boldog, ha úgy folytatódna, hogy kezembe vettem Páskándit, már a fülszöveg is különleges, hiszen a rövid életrajzban benne van egy szörnyű börtönbüntetés, hat év, de hát maguk a novellák…

Nem mintha képtelenség volna, Páskándiból ömlik a szó, amit nagyszerű kiindulási pontnak érzek, ha valaki prózaírással foglalkozik, mondja, mondja, mert mondania kell. Aztán mintha nem tudná, hogy a sok kiömlött szóból melyik a fontos és melyik a kihúznivaló, hogy egyáltalán befér-e egy könyvbe valami eszélyesség arról, hogy meghalt a Királynő, de előbb megölte két udvaroncát, aztán kiderül, hogy Agatha Christie-ről van szó, és a két udvaronc Miss Marple és Hercule Poirot. (Tényleg: Miss Marple-t is megölte?) 

Azon gondolkodom, vajon nem volt-e jobb, amikor még semmit sem olvastam Páskánditól.