Nem kell nagyon éles elme hozzá, hogy átlássa az ember, mi történik. Daniel Barenboim a fiával koncertezik, nyilván azért teszi, mert tehetségesnek tartja hegedűs gyermekét, és mert az apai gondoskodás részének érzi, hogy beindítja Michael fia karrierjét. Volt már rá példa a világban, egy fordított eset, amikor Yehudi Menuhin turnézott a zongorista fiával, Jeremyvel, Beniamino Gigli is énekelt szerelmi kettősöket a lányával. Ami a karriert illeti, többnyire nem vezet jóra, a közönség elmegy a koncertre, de úgy érzi, mit meg nem tesz rajongása tárgyáért, de eszében sincs továbbadni a rajongást a leszármazottnak.

Barenboimék azonban Mozartot játszottak, és Mozart talán tényleg más eset, a szonáták sokszor nagy hegedűművészeken is kifognak, nem adják meg magukat világraszóló virtuózoknak, de ha esetleg valami házimuzsikálás-jelleget kap a koncert, mi most itt nem fellépünk, hanem csak úgy játszogatunk, akkor a kemény dió szinte magától szétnyílik, kínálja magát, egyétek, finom.

Mindegy, ez csak az elmélet. A gyakorlatban Barenboim zongorázásában tényleg volt annyi házimuzsika-beütés, hogy nem volt precíz, Barenboim hegedülésében viszont annyi házimuzsika-jelleg volt, hogy nem volt jó. Se a nagy összecsiszolódást, fél mozdulatokból is megértjük egymást nem lehetett hallani, se az oldottságot, mi most itt csak örülünk az életnek.

Ami engem illet, épp nem örültem az életnek. Michael Barenboim hegedűhangja furcsán zümmögős, mintha befogott orral játszana, már úgy értem, befogná a hegedű orrát, a vonókezelése merev, szögletes, folyamatos veszteségnek éreztem a koncertet, most mentünk el valami szép mellett, megint nem jött ki ebből a frázisból semmi, de semmi.

Legalább megpróbálták.