Vannak hivatásos filmhibavadászok, akik döbbenetes dolgokat vesznek észre, olyan cégek reklámjait egy 1974-ben játszódó moziban, amelyek csak 1975-ben alakultak, és így tovább. Ehhez képest nem nagy találat, ami nekem tűnt föl a Halál a Nílusonban: Poirot azt mondja, hogy Sherlock Holmest olvas, de pár perccel (vagy órával) később, a közeli képen látszik, hogy igazából Dickens a könyve szerzője.

Nem ez a baj a filmmel. Valószínűleg egyszerűen csak túlbonyolították a dolgot, ahelyett, hogy lejátszanák a Ki a tettes? című játékot, elkezdenek bonyolultkodni, megoldani a faji kérdést meg az azonos neműek szerelmét, mondván, hogy 2021-et írunk. Már amikor forgatták, akkor írtak 2021-et. Az egészet persze visszássá vagy értelmetlenné teszi már az a puszta tény is, hogy Armie Hammer is játszik a filmben, ami engem ugyan kicsit se zavar, de ha tényleg 2021-et vagy 2022-t írunk, akkor ez így mégsem olyan egyszerű.

A főbaj meg maga Poirot. Akinek egyáltalán nem kellene főbajnak lennie, semmire sem vágyok jobban, mint egy igazi Poirot-ra, mert nekem elviselhetetlen és nevetséges az az idétlenség és tipegés, amit a sorozatban az azóta tipegéséért lovaggá ütött David Suchet előad, most meg végre Peter Ustinov után egy igazi, nagy színészt kapunk. Kenneth Branagh pompás és mély, csak ezekre a mélységekre egyáltalán nincs szükség. Ha nem vették volna észre az alkotók: ez egy detektívregény. Nem kell a nyomozónak jellemfejlődni, nem kell megmagyarázni, miért lett azzá, aki, és miért növesztett bajuszt. Poirot jön, figyel, elmondja a hülyeségeit a szürke agysejtekről, és megoldja a bűntényt. Minden hasonlóság a valós személyekkel és eseményekkel a tévedés műve.