Új rablói vannak a nyárnak

Gondolom, ha elég hosszan él az ember, akkor eljön mindenki számára a pillanat, amikor rájön, hogy az élet már nem róla szól. Vagy nem körülötte zajlik, nem otthonos a világ. Eleinte nem értettem, hogy a kereskedelmi tévék számára miért épp a 49-cel bezáródó korcsoport a legfontosabb, miért gondolják, hogy valaki negyvenkilenc évesen még degeszre vásárolja magát mindenféle árucikkel, aztán jön a születésnap, és hopp, nem lehet kikönyörögni egyetlen forintot sem a zsebéből. Vagyis öt forintot nem lehet kikönyörögni, de ez most mindegy. Magamon legalábbis nem vettem észre, hogy hirtelen vásárlás-szkeptikussá váltam volna.

A lényeg, persze, hogy azért eljön a pillanat. Nekem két héttel ezelőtt jött el, amíg a Sztárban sztár kiabált a tévében, és Tilla azt mondta, ne menjenek sehová, mert mindjárt jön Vavra Bence, és James Arthurt fog énekelni. Nem akarok a műveletlenségemmel tüntetni, de persze, hogy az volt az első reakcióm, hogy ki fog utánozni és kit? Hogyan nézzek meg egy ilyen műsort, amikor se ezzel, se azzal nem vagyok tisztában. És szidtam a szerkesztőket, hogy csak ennyire képesek, illetve dicsértem az igazi hírességeket, hogy ők már nem mennek el majomkodni a tévébe, aztán nagy nehezen leesett, hogy nem bennük van a hiba, hanem bennem.  Kiestem az időből, mint Billy Pilgrim.

Egyelőre élvezem.