Tudom, hogy a díjaknak semmi értelmük és értékük sincs, sem itthon, sem a nagyvilágban, mégis… Még mindig mondják valakire, hogy Kossuth-díjas művész, még mindig ajánlanak úgy filmet, hogy hét Oscar-díjra jelölve. Nemcsak mondják, de meg is hallgatják, én is meghallgatom, hét Oscarért már valamire számítok, ami kicsit más, mint amit a Belfast című film ajánlani tud.

Pedig Oscar-díjra jelölték Kenneth Branagh forgatókönyvét is, egy olyan alkotást, amelyben az észak-ír proletárok Shakespeare-t idéző monológokban mondják el, mi a véleményük a világról, amelyben élnek. Legjobb filmnek és rendezésnek jelölnek valamit, amiben a szőke kisfiú gyerekszínész úgy mórikálja magát, hogy az ember szíve szerint kiosztana neki egy tockost, hagyd már abba, édes gyermek a majomkodást, mert úgy maradsz. És akkor te leszel Kenneth Branagh. A filmbéli utolsó mondatot sajnos nem mondhatom el, de a nézőt elfutja tőle a pulykaméreg: tényleg emiatt ültük végig a két órácskát?

Van a filmben egy jelenet, a család moziba megy. 1969-et írunk, de ők a jelek szerint most vannak először filmszínházban (otthon, persze, van tévéjük, ez nem szochaza), mert hajolgatnak meg huhognak, meg fékeznek, amikor megy a kocsi, meg együtt énekelnek a vászonnal. Az a baj, hogy 1969-ben én is éltem, és határozottan állítom a szüleim és nagyszüleim védelmében: nem voltak gyengeelméjűek.