Nem tudom megszokni, talán nem is fogom, talán nem is baj, hogy időnként el lehet menni külföldi színházakba vagy hangversenytermekbe, és meg lehet saját szemmel is nézni, hogyan csinálják a nagyok. Ugyanúgy, mint a kicsik, vagy a kicsik időnként sokkal nagyobbak, mégis van abban valami ünnepélyesség, hogy akkor most Párizsban megy az ember operába. Mégcsak nem is az Opérába, vagy a Bastille-ba, csak a Champs-Élysée-be, ami természetesen nem a Champs-Elysée-n van, de nincs messze tőle.

Nem a szereposztás az álom, hanem a művészeti vezetés, a rendező Laurent Pelly, a karmester Emmanuelle Haim, és nem a szerelem dalára indulnak el, hanem a bölcsességére vagy a kiábrándulásra, ez máris egy érdekes kérdés, szóval Cosí fan tutte.

Minden Cosi fan tutte baja a megoldhatatlanság. Hiába igaz a színpadon a történet, a közönség valami földi igazságot is vár tőle, és folyton azzal jön, hogy ez egy hülyeség, hogy nem ismerik meg a lányok a fiúkat, mert azok bajuszt ragasztanak, és albánnak öltöznek. Ezzel aztán el is bajlódnak a rendezők, hogyan is csinálják. Vagy tényleg annyira elváltoztatják a férfiakat, hogy azok felismerhetetlenek legyenek, de ettől meg az valószínűtlen, hogy bárki bele akarna szeretni a szőrmókokba, vagy nagyvonalúan eltekintenek ettől, és akkor ott vagyunk a kiindulási pontnál: szép a zene, rendben van, de ne mondják már nekem, hogy ezek a nők nem ismerik föl a pasijukat.

Nem tudom, miért kapcsol be ez a hárítási mechanizmus. Talán azért, hogy ne kelljen elfogadni a tanulságot, mert az opera mégis az érző lelkek világa.

Laurent Pelly megoldása tizenöt percen át zseniálisnak látszik: egy lemezstúdióban vagyunk, az énekesek épp a Cosi fan tuttét veszik föl. Ettől mindenkinek már eleve kettős az élete, ott van civilben, várja a jelenését, közben újságot olvas, eszet játszik, teszi, amit kell. Nem kell kibújni-bebújni semmilyen bőrbe vagy albán jelmezbe, mert már amúgy is ki meg be vannak bújva az énekesek, hiszen szerepet énekelnek.

Csak azért nem kiáltom az égre hogy lángelméjű, mert ez három órán át nem tart ki. Elfárad az ötlet, és szépen, finoman átevickélünk egy normális Cosi fan tuttéba, átöltözéssel és boldog-boldogtalansággal.

Nem mondom, hogy baj. Egyébként is különleges az előadás, a szoprán megbetegedett, de ahhoz túl bonyolult rendezés, hogy csak úgy be lehessen ugrasztani bárkit is, viszont épp a városban járt egy Nicole Car nevű énekesnő, aki végül a színpad széléről énekelte a szerepet, míg a beteg Vannina Santoni testben volt jelen. Testben és szájban, mert a szájszinkron is játszott. Nagyon ügyesen dolgoztak, csaltak és ámítottak, rögtön az ember eszébe jut, hogy esetleg ezt is kihasználhatták volna, Ferrando dönthetett volna, hogy Fiordiligi hangjába vagy testébe szerelmes. Majd legközelebb.