De hát erre neki igazán nincs szüksége! Mindegy, csinálja, nem tudom, miért, de Joyce DiDonato újabb tematikus koncertet hozott tető (jelen esetben a Müpa teteje) alá, beül a közönség, és látja, hogy lesz haddelhadd, lámpák vannak a nézőtérrel szemben, meg valami hullámszerű idomok hevernek a földön. Azokból majd a hangverseny során két kör épül. Miért? Egy jó koncert úgyis a zenéről szól, vagy az előadóról, a kettő együtteséről. Aki nem tud másképp emlékezetes lenni, azt megértem, ha fejen állva ereszkedik le a mennyezetről, arra talán emlékeznek, de aki Joyce…  Mert ez is lesz az alapélmény, a szinte teljes elsötétítésben hátulról szólal meg az emberi hang, Ives A megválaszolatlan kérdés című művének szólója, és tényleg beleborzong az ember, annyira szép, annyira idegen, annyira űrzene, de mégis ember lakta űr zenéje.

Kinek jó, ha utána a népet szemen reflektorozzák, az énekes ülve-állva-fekve különböző pozitúrákba vágja magát, úgy énekel? Nem lesz több, nem is baj, de tényleg nem lesz több, mint Mahler, Händel, Gluck.

Viszont az megvan. A második Mahler-dal, az Ich bin der Welt abhanden gekommen bekerül a Müpa aranynaplójába, ha van ilyen, a Xerxes-ária meg annyira lefegyverzően természetes, egyszerűnek tűnő, mintha épp csak elmondaná a szöveget az énekes a platánról és árnyékáról.

Az előadáshoz egy kis zacskóban magvakat is mellékeltek, nálunk kőrisfa magját. Állítólag 35 méteresre is megnő. Érdekes látvány lesz néhány év múlva itt, a szoba közepén.