Ő Goerne. Matthias Goerne, német bariton az örökös, mármint a daléneklési német hagyományok örököse, tanult is Dietrich Fischer-Dieskaunál, de azért más, nagyon más, mint a régi óriás. Az a típus, akit elvben nem szeret az ember, mert olyan nyers, a hangja sem az a végletekig kimunkált eszköz, fönt van benne némi nyüszítés-jelleg, lent pedig szépen, férfiasan szól, de egy kicsit karcosan. Látható, hogy nem az, aki már megjelenésével mindenkit levesz a lábáról, vagy ha igen, akkor Máté Gábor is az. A koncert után mégis úgy megy haza az ember, hogy nemcsak kapott valamit, de szeretné is folytatni ezt a kapást, több Goernét hallgatni, több Schumannt, több dalt, több zenét, mert ez neki szól.

Nem tudom, mi a trükk. Mintha az egész nem kifelé menne, Goerne táncol, már nem a szó szoros értelmében, de mozog, inog, gesztikulál, a kapcsolatot a zenekarral keresi (Alexander Schmalcz meghangszerelte az eredetileg zongorakíséretes dalokat), onnét veszi a lendületet, mint a műugró, aki a trambulinon lendül föl, hogy aztán szaltózva repüljön még magasabbra. Ez a pódiumi magárahagyottság és magába feledkezettség pedig mégis arról szól, amiről szinte minden dal: egyedül vagy a világban. Vagyis nem vagy egyedül, veled van Schumann.