Firenzében nehéz volna Dantét kikerülni, meg miért akarná kikerülni bárki is. Nekem már Pesten megkezdődött a Dante-kaland, méghozzá a Helikon Zsebkönyvekkel, a sorozatban ugyanis Simon Márton válogatott 99 magyar verset. Nem mondta, hogy a 99 legjobbat, így nem is lehet számon kérni, hogy miért ez, és az hogyhogy nem, 99, ami neki tetszik. Voltaképpen már ez is érdekes, nyilván több a költőnő, mint szokott lenni, de a férfiak között is… Szóval Dante, Arany János verse.

Nemhogy az aktív verskincsemben, de a passzívban sem volt benne, sűrű és nehéz szöveg, megérteni sem könnyű, alapszinten sem, hogy voltaképp mit is akart mondani Arany, de pont ez a jó benne, ez a megmaradó motoszkálás a fejben, álltam vizének mélységei felett.

Motoszkál itt is, Dante házánál, ha nem motoszkálna, be sem mennék, nem lehet annyira alacsony a jegyár, hogy megérje, mit lehetne mutatni, ami közelebb vihetne a csodálatos szellemhez, aki egy a mérhettelen Éggel, amely benne tükröződik alattam.

És tényleg nem. Modernizálták a kiállítást, amióta utojára láttam, egy középkorinak beöltöztetett színész monologizál monitoron. Van egy szoba, vitrinben a világ Dante-fordításai, magyarul a régi, piros, háromkötetes van meg nekik, tiszta por. Nádasdyt nem láttam, de biztosan nekünk kellett volna elküldeni, ők nem figyelik az egész világot.

Beugrottam, még ha tudtam is, hogy ez lesz belőle, Simon Márton meg jön nekem nyolc euróval.