Ha nem is bölcsességet, de okosságot fogadtam. Most más lesz, nem halálos tavasz az Uffiziben. Ha már végigálltam a két zsebkipakolós sort, egyet a pénztárhoz, egyet a bejutáshoz (nem volt vészes), ha már leszurkoltam a belépőjegy árát (vészes volt), akkor nem esek a régi csapdába. Nem azokat a képeket nézegetem, amiket mindig, meg amiket mások is, meg amit láttam, látok képeslapon, reprodukción, mindenhol, hanem amelyek melett mindenki elmegy. Nem mindenki, mert vannak bölcsek vagy legalábbis okosok, mától én is közéjük tartozom. Nem Giotto, hanem Lippo Memmi, nem Caravaggio, hanem Artemisia Gentileschi, nem Botticelli… De. Botticelli.

A nagy okosság addig tartott, amíg oda nem értem, hogy a bal szememmel a Primaverát láttam, a jobbal a Vénusz születését, pontosabban egyiket sem, csak az előttük csoportosuló embereket. Végül a Primavera volt, ami elcsábított.

Hogy is van ez? Körbevágott figurák a zöldben, nem mondtam volna meg fejből a számot, de azt írják a falon, hogy 138 féle növényt lehet megkülönböztetni a képen.

Furcsa, hogy amíg a növények jól azonosíthatóak, a képen látható személyek már nem ennyire, másképp olvassa a történetet Aby Warburg, másképp Panofsky és másképp Gombrich, nem is beszélve Láng Györgyről, bár ő a balról második alak szájából kijövő növényeket úgy látja, hogy egy ág hajlik Cloris arca elé. Csatlakozás vagy újabb megoldási javaslat helyett csak azt akarom mondani, hogy itt van ez a jobb oldal, ahogy a kék, hideg szél megpróbálja elragadni a leveleket lehelő nőt, hogy pont az történik a képen, ami az utcán is, csak mi azt mondjuk, jaj, ez a koratavasz, az előbb majd megsültem a napon, most meg fázom itt a árnyékban. Botticelli meg nem mondja, hanem festi, és ez lesz belőle.