Büdös kölykök

Nem akarom nagyon megjátszani magam, de talán nem oktalan a félelem, hogy előbb vagy utóbb a nagy művek már nem hatnak az emberre. Nem azért, mert telítve vagyunk a művészettel magával, csak telítve vagyunk a nagy művel, láttuk, hallottuk, olvastuk, már meglepődni nem fogunk a 9. szimfónia hallatán, hogy jé, énekelnek is. Jé, ez ilyen. Persze, hogy ilyen, attól híres.

Akkor sincs nagy baj, ha így van, akinek Beethoven a könyökén jön ki, majd vigasztalódik Haydn szimfóniáival, bár ez is milyen ostoba hozzáállás, hogy ha már mindent ismersz, hallgasd meg a 70. Haydnt, vissza is vonom most, azonnal. Mindenesetre valami kis szorongás van, hogy milyen is lesz a Medici-kápolna, nem üt agyon, nem sújt le a villám, de akkor miért is? Csak hogy én is beálljak azok közé, akik mutogatnak a híres művek előtt, azt a figurát nézd meg, még biztos nem vetted észre, láttad az Éj lába alatt a baglyot? Mindenki látja, mindenki fényképezi. Mindenki mutogat.

Elmondom, hogy csináltam, hátha érdekes. Lehajtott fejjel mentem be, megkerestem a katonát a falon. Nem tudom, ki rajzolta oda, valami takarító fiúcska, még Michelangelo idejéből, akinek várnia kellett, hogy megteljen kőporral a vödör, és addig ezzel ütötte agyon az időt, vagy valami büdös kölök a 18. századból, aki azt mondta, nagy cucc, ilyet én is tudok csinálni. Amikor ez megvolt, megfordultam és jöhettek a többiek: helló, Michi.