Ha valami nehézzé teszi az Anna Karenyina (Karenina) olvasását, akkor az a parasztok helyzete. Mit van mit tenni, Tolsztojt ez már akkor is foglalkoztatta, ennek megfelelően Levint is ez foglalkoztatta, hisz nyilván nem véletlenül kapta a főhős Tolsztoj keresztnevét vezetéknéven. Levin én vagyok. Nem én, ő. Mindenesetre visszatérő probléma az orosz paraszt, hogyan lehetne javítani a sorsán, vagy kell-e egyáltalán javítani a sorsán, mert ha nem is Levin mondja, mintha Tolsztoj egyetértésével mondaná egy másik szereplő, hogy vissza kell térni a hagyományokhoz. A botozáshoz, mert erőszakkal be lehetne vezetni a gazdálkodásba az újításokat, de szép szóval aligha. Elrontják a boronát, nem használják a vasekét, a cséplőgépbe meg csapszeget dobnak, hogy tönkre menjen. Mert a parasztot csak az érdekli, hogy annyit keressen, amennyiből le tudja inni magát.

Eszembe jut édesapám moszkvai kalandja, kilépve a repülőtér kapuján, látta, hogy hosszú-hosszú sor áll taxiért, autó meg közel s távolban nincs. Illetve dehogy nincs, nem is a távolban, az épület háta mögött ott áll egy kocsi, benne a sofőr újságot olvas. Apám bölcsen odalépett a sofőrhöz, ember, maga nem jó helyen várakozik, az épület előtt sorok állnak, magát várják. A sofőr dühösen kiabálni kezdett, hagyjon engem békén, mit szól bele, mit csinálok, és dühösen elhajtott.

Másik világ. Vagy nem is tudom. Az ember azt hiszi, jobban ért mindent, ha kicsit nyugatról néz keletre. Eléggé keletre vagyunk ahhoz, hogy már csak kevés lenéznivalónk maradjon.