Láttam néhány jól fejlett hátizmot a múlt héten Firenzében, de olyanokat, amilyeneket most a Szelíd című filmben, egyet sem. Tulajdonképpen csodálatos, már megint az élet utánozza a művészetet, az emberek azt mondták, ilyen nincs is, ilyen túlfejlett izomzat, ilyen kicsavart póz, amelyekkel Michelangelo a hőseit a világba veri, ehhez kell a féktelen fantázia, amelynek az emberi test a tárgya. De hát mit csinálhat a szobrász, aki meztelen testekkel akarja megmutatni a szenvedélyt, magányt, nagyságot, a világot. Ugyanazzal a problémával küszködik, mint Dante a Pokolban, azt kellene megmutatni, ahogy a lelkek szenvednek, de ezt csak úgy tudja megmutatni, ahogy a testek szenvednek.
És akkor beleszaladtam ebbe a magyar filmbe, Szelíd a címe, és mintha épp valami ellen-Michelangelo volna, a testek valahogy közvetett módon szólnak a lélekről, mintha épp ellentétesek volnának a benti kis lelkecskékkel, feszülnek, domborodnak, kemények, megpróbálják beburkolni a láthatatlant. Nem teljes sikerrel, mert ott vannak a kis ablakok, szemek, szájak, arcok, mind elmondják, hogy nem azok vagyunk, akinek látszunk.
Nem azt mondom, hogy életem filmje, de jókor jött.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.