A nagyok mellett olyan apró örömök is érnek az Anna Karenyina újraolvasásakor, mint az előadás. Az a bizonyos előadás, amelyen Anna feltűnik teljes szépségében, és teljes megalázottsággal távozik, a szomszéd páholyból megjegyzéseket tesznek rá, bámulják, ő meg tartja magát, míg tartani bírja, de aztán összeomlik, és felvonás közben távozik. Nem ez az öröm, hanem, hogy időközben elfelejtettem, mi is volt az esemény, amelyen részt vett. Patti énekelt. Nem a nagy, vagy nem a legnagyobb Patti, Adelina, hanem a nővére, Carlotta, aki (ezt a lábjegyzetből tudom) 1872 és 1875 között lépett föl Szentpéterváron, nem sejtve, hogy maga Anna Karenyina is hallgatja.

Carlotta Patti egyébként Magyarországon is járt, például (ezt meg kataliszt blogjából tudom) 1879-ben Nagykanizsán, ahol csalódást okozott, mert keveset énekelt és nem hajlongott eleget. Ma már irtó vicces, hogy minden fordulat ismerős: a legendásan igényes nagykanizsai közönség, mondták, és a lapokban a beszámolók éppenséggel tegnap is íródhattak volna: „hangja, ha jól szorítja, erőteljes, de nem gyújt – minden hanglejtése elárulja énekesnőnk előrehaladott korát; oly sajátságos benyomást kelt, mintha gazdag létére minden áron mégis énekelni és pénzt szerezni akarna”.  

Nem is csak ezt akartam elmesélni, hanem egy másik jelenetet. Már forr a botrány Anna körül, amikor megérkezik a színházba Vronszkij. Érzékeli, hogy baj van, megy Anna páholyához, ahol épp arról beszélgetnek, hogy nincsenek már igazi tenorok. Le moule est en brisé, összetört az öntőforma.

Jó látni, hogy forradalmak jönnek és mennek, hercegek és grófok élnek és halnak, de az operában épp úgy okoskodunk, mint százötven éve.