Próbálok kikavarodni lassan az Anna Karenyinából, kénytelen is leszek, elfogynak a lapok, de néha elakad az ember. Például amikor Anna megmutatja a kislányát Dollynak, helyes a gyerek, Dolly irigykedik is, hogy milyen szép az arcszíne, meg milyen kis erős, kúszik a földön, felnyomja a popsiját, és a két kis dundi karjára támaszkodik…
A popsiját? Tudom, tudatos a szóválasztás, el kellett dönteni, hogy mennyire mai szöveget hoz létre Gy. Horváth László, de nekem azért ez kicsit sok. Mintha úgy összegezné valaki a történetet, hogy Ancsa bepasizott, de aztán megszívta.
Megnéztem Németh Lászlót, ő csak a kislány farát említi, nem valami gyöngéd, megértem, ha ennél valami kedvesebbre vágyott akár Tolsztoj, akár a fordító, de talán épp ez a legszebb az egészben: nincs végleges megoldás, az igazság Tolsztoj fara és popsija között van.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
polyvitaplex 2022.04.11. 14:06:56
Ahogyan a karjai sem kövérek, hanem dundik.
takatsa 2022.04.20. 13:41:27
stolzingimalter 2022.04.21. 08:08:02