Rokonaim élnek Németországban, húsvétra hazalátogattak, és aztán meghatott arccal álltak az ajtóban: ilyen Németországban nincsen. Milyen, kérdi az ember ijedten, hogy már megint valami magyar racka dolog történt, leköpték az autójukat, mert nem köszönték meg villogással, hogy valaki beengedte őket a sorban, nem tehetnek róla, Németországban ez természetes, se kérni, se köszönni nem kell.

Szerencsére busszal jöttek. És ilyen nincsen Németországban, hogy a buszon nem csak azt mondták be, hogy a Ferenciek tere következik, hanem elszavaltak egy részletet az Ódából. Náluk nincs a költészetnek napja, vagy ha van, nem lehet tudni róla, mert nem szavalja el a kalauz A vándor éji dalát a buszon. Az is lehet, hogy ez valami magyar kulturális vadhajtás, a költők tisztelete, hogy a közéletünkben vagy a mindennapjainkban is ennyire benne vannak, nem pihennek a poros polcokon, és esetleg többet képzelünk róluk, mint amennyi bennük van, úgy értem, nemcsak a lélek dolgaiban várjuk az iránymutatásukat, de hogy ők vezessék a népet Kánaán felé. Mindegy. A lényeg, hogy ilyen Magyarországon van.