Gondolom, minden zongorista életében van egy szakasz, amikor Glenn Gouldnak érzi magát. Ő egy ilyen furcsa, kifürkészhetetlen, különc zseni, akire a zene egészen más hatással van, mint másokra. Ő elszáll, már azt sem tudja, hol van, és ezt jelzi is a külvilágnak, énekel, átlényegül, már abban a dimenzióban jár, ahová mások csak betekinthetnek. De leginkább azt sem tehetik. Aztán a legtöbb zongorista kiheveri ezt a dolgot, Gould egy volt, egyszer volt, nem érdemes utánozni. Arról nem is beszélve, hogy az utánzáshoz azért olyan technika, tudás, mélység, magasság, minden kell, hogy aki ott tart, annak már nem kell utánoznia senkit.

David Fray meg úgy maradt. Elég furcsa, mert mégis nemzetközileg magasan jegyzett nagymenő, az ember meg szíve szerint azt mondaná neki, hogy jaj, hagyd már ezt abba. Ne vágj pofákat, ne lényegülj át, ne dőlj hanyatt a támlás széken, ne grimaszolj, ne játszd meg magad. Inkább zongorázz. Ja, hogy az annyira nem megy? Hogy ezek a finom kis futamok kásává állnak össze az ujjaid alatt? Akkor vágj pofákat mégis, az is valami. Több köze van a színművészethez, mint a zeneművészethez, de azért művészet.

Ez volt Beethoven c-moll zongoraversenye. Még azzal földobva, hogy Várdai István vezényelt, nem mondom, hogy karmester született, de nem is szakadt rá a mennyezet. Fray meg a háta mögött egy kicsit rávezényelt mindenre, hát tényleg, nem is tudom, hogy játszott volna a Liszt Ferenc Kamarazenekar, ha ő nem lóbálja hozzá a fejét. Így aztán az is egy érdekes kérdés volt, hogy mi lesz ebből a második részre, a Hármasversenyre. Ott már Várdainak is játszania kell, és a csellista a zenekarnak háttal ül, nyilván besegít majd a vezénylésbe a hegedűs Baráti Kristóf, plusz Fray is rázza majd magát, és van egy hangversenymester is, Tfirst Péter.

Bármilyen furcsa is, a zene összeállt. Vagyis nem állt össze, de épp ez volt benne a jó, nem a nagy klasszikust hallotta az ember, hanem a kísérletező Beethovent, menjünk erre, menjünk arra, várjunk egy kicsit, vagy húzzunk bele, az egész nagyon vidám és nagyon élő esemény volt. A végén mégis oda jutottunk, hogy az ember betekinthetett oda, ahol ezek a fiúk léteznek. Nem David Frayról beszélek.