Velőtlenség

Passió, Parsifal, h-moll mise, mit akarhat még az ember húsvét környékén? Nem is tudom. H-moll misét nem.

Pedig nem így indult, jött zenekar, szólisták, Ton Koopman, elkezdték a misét, és azt éreztem, hogy köszönjük, már megvagyunk. Annyira szépen, egyneműen, higgadtan, kiegyensúlyozottan szól az Amsterdam Baroque Choir, hogy már nem is kell tovább mennünk. Ez már az, a hit nyugalma. Nem az angyalok kara, hanem az embereké, de mi is tudunk szép dolgokat teremteni és megszólaltatni, nemcsak a szárnyakkal ábrázolt lények.   

Innét oda eljutni a szünetig, hogy éppenséggel maradhatunk, de minek, nem is rossz teljesítmény. És nemcsak karmesteri teljesítmény, sőt, elsősorban nem az, mert ha maradunk valami kies magaslaton Ton Koopman irányításával, akkor nincs semmi baj, talán a zene nem cápa, hogy ha nem megy előre, akkor elpusztul, vannak ünnepi pillanatai, amikor inkább az időt állítja meg, ezt a két órát most kivesszük az általános törvények hatálya alól.

De nem most. Alighanem a szólistákkal volt a baj, különös módon nem csak az énekes szólistákkal (de velük is), hanem mindenkivel, aki magányosan produkálta magát. A hegedűssel a Laudamus te alatt, vagy a kürtössel… Tudom, barokk kürtön minden sokkal nehezebb, de az nem lehet, hogy ez a maximum. Mintha a derék ember valami show-ban a víz alatt játszott volna a halaknak. Vagy nem tudom, de nem az embereknek.

Nem csüggedünk. Csüggedjenek ők.