Van egy furcsa zenei élményem, amivel egy kicsit nehezen számolok el, vagy ez talán túlzás, de amikor az ember kissé furcsán néz önmagára. Kocsis Zoltán játszotta a Zeneakadémián Schubert B-dúr szonátáját, már jócskán benne jártunk az első tételben, mondjuk lement 5-6 perc belőle, amikor a zongorista megállt. Bocsánat, van egy kis probléma, az egyik billentyű nem szólal meg, és mutatta is, hogy melyik. Bejött egy szakember, befeküdt a hangszer alá, matatott egy kis ideig, aztán minden rendbe jött, ding-ding-ding, működik, Kocsis vissza, és újrakezdte a szonátát.  Emlékszem a pillanatnyi bosszúságra, hogy nem ott folytatja, ahol abbahagyta, hanem elölről játssza a teljes művet. Az ember észhez tér, hogyan is csinálhatná másképp, így teljes az élmény, de ott maradt az az átszaladó bosszúság, hogy ez már megvolt, már hallottuk, miért kell ezt még egyszer?

Többé-kevésbé értetlenül figyeltem magam. Elvben és gyakorlatban is szeretem a zenét, miért nem tudok örülni annak, hogy ha öt perccel tovább játszanak?

Az egész azért jutott újra az eszembe, mert tegnap éjjel Radu Luput hallgattam, Schubertet játszott ő is, ha nem is a B-dúr szonátát, de impromptuket és az f-moll fantáziát Murray Perahiával, mindent fantasztikusan, valami olyan különös higgadtsággal vagy nem is tudom, mi a megfelelő szó itt, nyugalommal, de többről van szó, mint nyugalom. Mondanám, hogy éteri, de ez sem igaz, ha valamit vizionálni kell közben, akkor az ember a billentyűket látja, ahogy le-föl mozognak. Minden mű ki van emelve az időből, saját törvényei szerint halad, ha egyáltalán halad, nem áll.

Talán ez volt a különbség a két zongorázás között, Kocsis nagyon is ment előre zenélés közben, haladtunk az első hangtól az utolsóig. Egyébként ő is nagyra értékelte Radu Luput, szó sincs valami elvi ellentétről, ami szép, az szép – ennél okosabbat nem tudok hamarjában kinyögni. De akkor már inkább csöndben maradok.