Bizonyos okokból sokat hallgattam mostanában Beethoven Diabelli-variációit. Nem nagyon rejtélyesek azok a bizonyos okok, új lemez jelent meg, Mitsuko Uchidával. Egy idő után aztán rám jött a vágy a tavasz után, vagyis nem az, hanem a vágy a Goldberg után, mégis az a „másik”, vagyis az egyik, mert a Diabelli a másik, a világ nagy billentyűre írott variációi között. Van harmadik meg negyedik, sőt több, de ez a kettő az, ami egész világ, ami nélkül nincs élet a halál előtt, ragozhatnám még, de minek. Vagy mégis ragozom még, mert a két műnek köze van egymáshoz is, Beethoven biztosan ismerte a Bach-változatokat, mert szinte hivatkozik rájuk, például a Diabelli utolsó nagy Adagiója igazán közeli rokona a Goldberg 15. variációjának. Persze attól még külön világok, még koncepcionálisan is, Bach óriási kört fut be, hogy a végén visszatérjen oda, ahonnét elindult, Beethoven viszont végig ott marad a téma közelében, folyton hallani Diabelli hülyeségeit (ez most igazságtalan volt), hogy a végén eljussunk a keringőtől a menüettig.

És közben meghalt ötvenegy évesen Nicholas Angelich, aki készített Goldberg-lemezt, nem is rosszat, még ha talán pont ezt nem érzi közben az ember, ezt az egész világot. De valami hozzáfűznivalója neki is volt a darabhoz, bizonyos változatokat jobban ért és szebbnek hall az ember, mint ahogy szokta, mert hát én is benne vagyok a Gould-csapdában, mindig vele kezdem és hozzá térek vissza, ha a Goldbergről van szó. Nem azért, mert ez az egyetlen és igazi, de a legszebb és legokosabb felvételekben és előadásokban sincs meg az a kozmikusság, végtelenség és magányosság, amit csak Glenn Gould tudott eljátszani. Ő viszont kétszer is, hiszen élete legvégén újra fölvette a Goldberg-variációkat, teljesen másképp, mint a pálya elején, hogy vitatkozhassanak az emberek, melyik a jobb, pedig az alapélmény ugyanaz.

A megválaszolatlan kérdés most az, hogy vajon Glenn Gould miért nem vette lemezre a Diabelli-variációkat.