Nem akarok eltúlozni semmit, vagy nagy szavakkal és megállapításokkal előállni, de azért mégis volt egy óriási tanulsága Plácido Domingo pesti föllépésének. Ha össze kell foglalni, akkor úgy mondanám: az életnek van értelme. Addig biztosan, amíg Domingo szerepben látható. Még akkor is, ha eleinte megkínlódik vele, ha fel se tűnik, hogy aki bejön, az a kis ember a béna parókában ő lenne. Mert aztán jön a folytatás, mondjuk Simon Boccanegra kettőse a lányával, és most nem beszélek a hangról, a muzikalitásról, a színpadi jelenlétről, a természetességről, erről az elég nehezen megfogalmazható nagyságról, ami egyáltalán nem erőlteti a nagyságot, nem jelzi, hogy itt most én énekelek, a nagy Domingo. De kimond egy nevet, azt, hogy Maria, a történet szerint régen meghalt szerelmének a neve, és közben elszorul a torka, mert hirtelen ott lesz vele az, akire mindennap gondol, de ritkán mondja ki a nevét. Hát ilyen van? Lehetséges? Egy névbe sűríteni egy sorsot?

Van.