Egyszer láttam Darvas Ivánt Prágában. Nem csinált semmi különöset, kávézott a téren, de mégis megszűnt körülötte Prága, hirtelen otthon lett az ember, nem úgy, hogy Pesten, vagy ahol otthon van, hanem valami mégis-Magyarországon, abban a világban, ahol ez az arc mindenkinek ismerős.
Hasonló történt most Velencében, az Accademián. Ismerős arc, Giorgione Ifjú képmása, amiről azt írta Vécsey Axel, hogy “a kép mágikus hatása alól senki nem vonhatja ki magát”.
És tényleg. Akár Giorgione, akár nem, akárki is az ifjú, akármi is a bánata, ott van a leghíresebb Giorgione, A vihar mellett, és ott is megél. Az ember oldalba bökné, hogy szervusz, azt hittem, itthon, neked idehaza vidámabb vagy a kis barátaid között, de ha nem, nem. Gyere majd haza.
Tudtam, hogy itt lesz, ő van itt cserébe, hogy a Szépművészetiben megnézhessünk még két Boscht. Várjuk haza szeretettel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
polyvitaplex 2022.05.01. 10:31:59
A viharnál is, ahány művészettörténész, annyiféle értelmezés született arról, hogy mit látunk a képen. Én azt látom, hogy nincs rendben a szoptató anya testtartása, mintha futni akarna, mégis ülve marad, menjen vagy maradjon, nem csoda, hogy a gyerek lecsúszott az öléből, de ha már lecsúszott, az anya miért a saját térdén pihenteti a kezét, ahelyett, hogy a gyerekét tartaná. De ez nem azt jelenti, hogy a festő nem tudott rajzolni, és a gyakorikerdesek-ből szerette volna megtudni, hogyan is néz ki a szoptatás, anya és gyermek egybeolvadása; hanem azt, hogy Giorgione nem pillanatképet, nem is meteorológiai illusztrációt festett. De hogy mit, én csak tapogatózom.